2026. szeptember 23. 07:17 - AranyKarika

Hogyan készül a préselt virágkép?

Amit sok év alatt megtanultam

preselt_viragkepek_konyv.jpg

Lehet, hogy elsőre egyszerűnek tűnik: leszedünk néhány szép virágot, lepréseljük, majd egy képbe rendezzük őket. Én azonban az évek során megtanultam, hogy egy szép préselt virágkép mögött ennél jóval több tapasztalat van.

Amikor először kezdtem préselt virágokkal dolgozni, még én sem tudtam, hogy egy-egy virágból mi lesz a préselés végére.

Volt, amelyik gyönyörűen megőrizte a formáját és a színét, másik viszont egészen másképp viselkedett, mint amire számítottam. Volt, amit újra kipróbáltam, és olyan is akadt, amit végül egyszerűen ki kellett dobnom.

Ma már egészen más szemmel nézek egy virágra, amikor a kezembe veszem.

Nem minden virág viselkedik ugyanúgy

 

A préselt virágképek készítésénél nagyon hamar rájön az ember, hogy nem lehet minden virágot ugyanúgy kezelni.

Vannak virágok, amelyek szépen megtartják a formájukat, mások érzékenyebbek. A vastagabb virágfejekkel egészen más tapasztalataim vannak, mint a vékonyabb szirmú virágokkal.

Én sok mindent egyszerűen úgy tanultam meg, hogy kipróbáltam.

És persze nem minden próbálkozás sikerült.

Éppen ezekből a sikertelen kísérletekből tanultam meg azt is, hogy mikor érdemes egy virágot másképpen előkészíteni, mikor kell óvatosabban bánni vele, és mikor jobb egyszerűen elfogadni, hogy az adott virág most nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna.

A kész kép sorsa már jóval korábban eldől

Ma már tudom, hogy egy szép virágkép nem a ragasztásnál kezdődik.

Sok minden eldől már akkor, amikor a virágot leszedem.

Fontos a gyűjtés időpontja, az, hogy milyen állapotban kerül a présbe, hogyan szárad ki, mennyi időt kap a présben, és az is, hogyan tárolom később.

A kompozíció összeállítása már csak egy későbbi része ennek a folyamatnak.

Talán éppen ezért szeretem annyira ezt a munkát. Egy-egy kész képben nemcsak a virágokat látom, hanem az egész folyamatot, amin addig keresztülmentek.

A kompozíció is egy külön történet

Amikor virágképet készítek, nem mindig tudom előre pontosan, milyen lesz a végeredmény.

Van, amikor már az elején van egy elképzelésem, máskor csak néhány virágból indulok ki, és menet közben alakul tovább a kép.

Figyelem a színeket, a formákat, a leveleket és a kisebb részleteket.

És nem szeretem feltétlenül telepakolni a rendelkezésre álló felületet.

Számomra az üres hely is része a képnek.

Azt szeretem, ha a préselt virágok felismerhetők maradnak, és nem vesznek el egy túlzsúfolt kompozícióban.

Rengeteget tanultam a saját hibáimból

Talán ez az egyik legfontosabb része annak, amit ma már tudok.

Nem egy kész módszerrel kezdtem.

Kísérleteztem.

Figyeltem.

Újra próbáltam.

És közben voltak olyan virágok és olyan megoldások is, amelyek nálam egyszerűen nem váltak be.

Ma már sokkal könnyebben eldöntöm, hogy mivel érdemes próbálkoznom, hogyan készítsek elő egy virágot, és mire figyeljek a későbbi kép készítésekor.

Ez a tapasztalat azonban nem egyik napról a másikra gyűlt össze.

Ezért született meg az AranyKarika Tudástár

 

Egy idő után arra gondoltam, hogy ha valaki most szeretne belevágni a préselt virágképek készítésébe, talán nem kellene minden hibát neki is végigjárnia.

Én már végigjártam közülük jó néhányat.

Ezért összegyűjtöttem a saját tapasztalataimat egy 26 oldalas AranyKarika Tudástárban:

Hogyan készítsünk préselt virágképet?

A virágok préselésétől a kész képig

Ebben végigvezetlek azon az úton, ahogyan én dolgozom: a virágok gyűjtésétől és préselésétől kezdve a tároláson és a kompozíció kialakításán át egészen a kész virágképig.

Beletettem azt is, amit kipróbáltam, ami nálam bevált, és azt is, ami nem.

Nem egy merev szabálygyűjteménynek szántam, hanem a saját sokéves tapasztalatomat szerettem volna átadni annak, aki szeretne megismerkedni a préselt virágképek készítésével.

Ha szeretnél saját préselt virágképet készíteni:

Az AranyKarika Tudástár most már a webshopban elérhető .

👉 MEGNÉZEM A TUDÁSTÁRAT

Szólj hozzá!
2026. szeptember 16. 13:36 - AranyKarika

Susanne

A konyha szerencsehozó boszija

susanne-szerencsehoz-boszorkanybaba-226263.jpg 

Volt egyszer egy boszorkány, aki különösen szerette a cicákat.

Nem azért, mert különleges varázsereje lett volna, hanem mert úgy gondolta, hogy egy otthon sem lehet igazán vidám egy doromboló, kíváncsi macska nélkül.

Így amikor a varrónő kiválasztotta a cicás anyagot a ruhájához, Susanne már az első pillanatban tudta:

– Ez bizony nekem való!

Elkészült a cicás szoknya, hozzá a hozzá illő blúz, mellény és nadrág, végül pedig megkapta a seprűjét is.

Csakhogy Susanne nem egészen úgy akart élni, mint a többi boszorkány.

Ő nem akart egész nap az erdő felett repkedni.

Sokkal jobban vonzotta egy meleg, barátságos veranda vagy egy illatokkal teli konyha.

Egy nap aztán különös meghívást kapott.

– Susanne, szükségünk lenne rád! – szólt hozzá egy háziasszony. – Szeretnénk egy olyan boszit az otthonunkba, aki mosolyt hoz, vigyáz ránk, és közben egy kicsit a cicákra is emlékeztet.

Susanne nagyon megörült.

– Akkor indulhatok is!

De hogyan?

A varrónő ekkor elővett egy fakanalat.

– Mit szólnál hozzá, ha ezúttal nem a seprűdre ülnél?

Susanne elgondolkodott, majd nagyot mosolygott.

– Egy fakanál? Ez aztán igazán boszorkánykonyhába illő járgány!

Így hát ráült a fakanálra, a nevét pedig a nyelébe égették, hogy Susanne mindig tudja, ki ő és honnan érkezett.

Azóta is ott ül, ahol szükség van rá.

Lehet egy veranda kedves lakója, de egy konyhában érzi igazán otthon magát.

Figyeli a készülő süteményeket, őrzi a jókedvet, és ha valaki ránéz a cicás ruhájára, biztosan elmosolyodik.

Mert Susanne szerint egy kis boszorkányság, egy csipetnyi humor és néhány cica minden otthonba szerencsét hoz.

 

Susannenak már magvan a gazdája.

Szólj hozzá!
2026. szeptember 16. 13:36 - AranyKarika

Levendula és a kisfiú

Együtt a boldogságért

levendula_lujza_2.jpg 

Volt egyszer egy jószívű boszorkány, akit Levendula Lujzának hívtak.

Gyönyörű, levendulamintás ruhájában messziről is könnyű volt felismerni. Levendula azonban nem olyan volt, mint amilyennek az emberek általában elképzelnek egy boszorkányt. Ő mindig mosolygott, és ahol csak tudott, segített azoknak, akiknek szükségük volt rá.

Egy szép napon elhatározta, hogy elhagyja a mesebeli erdőt, és igazi otthont keres magának.

Úgy érezte, hogy szeretetet, vidámságot és egy kis boszorkányos varázslatot tudna vinni abba a házba, ahol szívesen fogadnák őt.

Elindult hát az erdei ösvényen.

Ment, mendegélt, mígnem egy kis faluba érkezett. Az emberek csodálkozva nézték különleges ruháját, és többen meg is kérdezték tőle:

– Honnan érkeztél, te különös boszorkány? Ilyen szépen öltözött boszorkány nem jár erre minden nap!

Levendula csak mosolygott, és továbbindult.

Nem kellett sokáig mennie, amikor egy aprócska házikóhoz ért. Az udvaron egy kisfiút pillantott meg, aki nagyon szomorúan üldögélt.

Levendula odalépett hozzá.

– Miért vagy ilyen bánatos, kisfiam?

A kisfiú elmesélte neki, hogy elvesztette a kedvenc játékát, és hiába keresi, sehol sem találja.

Levendula megsimogatta a fejét.

– Ne búsulj! Keressük meg együtt!

Elindultak hát ketten az erdőbe.

Benéztek a bokrok alá, körülnéztek a fák között, és figyelmesen követték az ösvényt. Végül meg is találták a kisfiú elveszett játékát.

Lehet, hogy egy róka koma járt arra, mert tudjuk ám, hogy a rókák szeretnek lopakodva körülnézni a házak körül, és néha bizony ezt-azt magukkal is visznek.

A kisfiú boldogan ölelte magához kedvenc játékát.

– Köszönöm, Levendula!

A boszorkány pedig mosolyogva kísérte haza.

Amikor beléptek a házba, Levendula rövid idő alatt mindenkit jókedvre derített. Mesélt, tréfálkozott, és olyan vidámságot hozott magával, hogy a kis házikó egyszeriben megtelt nevetéssel.

A kisfiú és a szülei összenéztek.

– Levendula, nem szeretnél nálunk maradni?

A boszorkány szeme boldogan felragyogott.

Hiszen éppen erre vágyott.

Egy igazi otthonra, ahol szeretik, ahol szükség van rá, és ahol ő is szeretetet adhat.

Így hát Levendula Lujza ott maradt a kis családnál.

Attól a naptól kezdve mindig ott volt, ha valaki segítségre szorult, és ha valaki szomorú lett, elég volt csak ránéznie a mosolygós boszorkányra és a gyönyörű levendulamintás ruhájára.

Mert Levendula nem varázspálcával teremtett boldogságot.

Ő egyszerűen csak szeretetet vitt magával mindenhová.

És ettől a kis házikó lett a falu egyik legvidámabb otthona.

Levendula Lujza pedig végre megtalálta azt a helyet, ahol igazán otthon érezhette magát.

Így éltek együtt szeretetben és vidámságban, sok-sok boszorkányos kalanddal fűszerezve a mindennapokat.

 

Most még a Boszi-tanyán él, ha szeretnéd ezt a boszit, írj emailt és  a tiéd lehet.

Szólj hozzá!
2026. szeptember 16. 13:36 - AranyKarika

Pók Panna

A varázslatos barátság

pok_panna_boszorkanybaba4.jpg

 

Volt egyszer egy kis pók, akit Pöttykének hívtak.

Pöttyke nagyon szeretett kalandozni és felfedezni az izgalmas világot. De mindezt egyedül tette, és nagyon szeretett volna maga mellé egy társat találni. Valakit, akire mindig számíthat, és akivel együtt fedezheti fel a világ minden csodáját.

Éppen ekkor történt, hogy egy erdei tanyán élő boszorkány, Pók Panna, úgy érezte, valami hiányzik az életéből.

Panna hatalmas varázserővel rendelkezett, és nem volt ám ő egy átlagos boszorkány!

Egyik nap éppen jól felszerelt konyhájában készítette különféle varázsitalait, amikor egy kis pók mászott be az erdei házikó ablakán.

Pöttyke volt az.

Amikor megpillantotta a serénykedő boszorkány szoknyáján a rengeteg pókot, rögtön tudta, hogy talán megtalálta azt a barátot, akit olyan régóta keresett. Ha Panna barátja lesz, talán egyszerre sok új barátra is szert tehet.

Pók Panna csakhamar észrevette Pöttyke kíváncsi tekintetét.

És mintha megérezte volna, hogy éppen ő az a bizonyos barát, akire régóta vágyott.

Nem kellett sokáig várniuk.

Rögtön összebarátkoztak, és elhatározták, hogy együtt fedezik fel a varázslatokkal teli világot.

Pöttyke felajánlotta, hogy mindig elkíséri Pók Pannát a seprűjén, és együtt keresik majd azokat a helyeket, ahol szükség van egy kis varázslatra.

Így indult útnak Pók Panna és Pöttyke.

Panna a varázslataival szeretett volna örömet és mosolyt ajándékozni mindenkinek, akivel csak találkozott. Barangoltak, repkedtek a világban, és ahol csak tudtak, mosolyt varázsoltak a szomorú arcokra.

Egyik nap éppen egy sötét és elhagyatott faluba érkeztek, ahol mindenki szomorú és elkeseredett volt.

Pók Panna rögtön tudta, hogy itt van a legnagyobb szükség a segítségére.

Összehívta hát az embereket a falu közepére, és egy különleges varázsigével megtanította nekik, hogyan találhatnak örömet még a legnehezebb időkben is.

Panna felemelte a varázspálcáját, és hangosan elmondta:

Abraka-dabra, Pók Panna,
boldogságot szórjon most a nyárfa!
Szálljon vidámság, mosoly és fény,
együtt nevessen minden lény!
Varázsolódjon boldogság minden út mentén,
legyen e világ mosollyal tele,
a vidámság maradjon velünk örökre!

A varázslat megtette a hatását.

A falu lakói újra mosolyogni kezdtek, és ettől a naptól minden reggel egy kicsit több reménnyel indultak útnak.

Pók Panna és Pöttyke pedig folytatták kalandozásaikat. Mindig odafigyeltek arra, hogy ahol csak lehet, egy kis örömet vigyenek mások életébe.

Így telt az idő, és Pók Panna és Pöttyke hamarosan a Boszorkány-tanya hírességeivé váltak.

Az emberek emlékeztek rájuk, és amikor nehéz helyzetbe kerültek, sokszor eszükbe jutott Panna varázsigéje.

Végre Pók Panna is megtalálta azt, amit mindig keresett: a boldogságot és az értelmet boszorkányos életében.

És ebben nagy része volt hűséges kis barátjának, Pöttykének is, aki mindig mellette állt, és segített neki a varázslatot szerte a világban terjeszteni.

Innentől kezdve Pók Panna és Pöttyke összetartoztak, mint borsó meg a héja.

És amerre csak jártak, igyekeztek egy kis mosolyt, reményt és varázslatot hagyni maguk után.

Mert talán éppen ez a legnagyobb varázslat mind közül: ha van mellettünk egy igaz barát, a világ is egy kicsit szebbnek tűnik.

 

Pók Panna és Pöttyke már megtalálta a gazdáját.

Szólj hozzá!
2026. szeptember 16. 13:36 - AranyKarika

Csuszka Csilla

Egy boldog kert, ahol mindenki otthon érzi magát

csuszka_boszi4_1.jpg

 

Volt egyszer egy kis falu, ahol egy jóindulatú boszorkány éldegélt.

A boszorkány egy szép nagy házban, közvetlenül az erdő mellett lakott. Mindenki szerette és tisztelte őt, hiszen mindig segített, ha valakinek szüksége volt rá.

A boszorkányt Csuszka Csillának hívták, és különösen szerette a természet apró lényeit.

A kertje tele volt különféle állatokkal. Leginkább a katicák, csigák, hernyók és más apró ízeltlábúak voltak a kedvencei.

Minden nap eltöltött egy kis időt velük. Figyelte, ahogy táplálkoznak, játszanak és élik a maguk kis életét.

Egy tavaszi napon, miközben Csilla a kertben szorgoskodott, észrevett egy szomorú kis katicát.

Amikor a kis jószág megpillantotta a boszit, azonnal elszaladt, és egy kő alá bújt.

Csuszka Csilla lassan közeledett hozzá, óvatosan megemelte a követ, és finoman megsimogatta a megszeppent kis katicát.

Beszélni kezdett hozzá, és megkérdezte, miért olyan szomorú.

A katica végül megszólalt:

– Kedves boszorkány, eltévedtem az erdőben. Elvesztettem az anyukámat és a testvéreimet. Nem tudom, hogyan találjam meg őket.

Csuszka Csilla megsajnálta a katicát, és bátorítóan rámosolygott.

– Ne félj! Segítek neked megtalálni a családodat.

Valamikor régen a katicáknak a magas fűben kellett élniük, így a rét felé vették az irányt.

Amikor odaértek, egy darabig csendben figyelték a terepet, hátha valami mozgást észlelnek.

Egyszer csak az egyik nagyobb fűcsomó közül felrepült egy katicabogár.

Körbejárta a közeli virágokat, és éppen visszarepült volna az övéihez, amikor megpillantotta a testvérét.

A két katica örömtáncot járt, majd hazarepültek, hogy újra együtt lehessen a katica család.

Csilla boszi eközben megpillantott egy szomorúan csúszó csigát is.

Gergő volt a neve. Bánatosan húzódott vissza a házába.

Kiderült, hogy segítségre lenne szüksége, hogy megtalálja a csigabarátját, Gizát, aki bizonyára eltévedt az erdőben, mert már régóta várta őt a pöttyös gomba tövében.

Így hát Csilla segítőkészen útnak indult Gergővel.

Lassan, lépésről lépésre követték a nyomokat, míg végül megtalálták Gizát, aki elakadt a magas fűben.

Csilla finoman felvette Gizát a tenyerére, és megnyugtatta:

– Most már minden rendben lesz. Itt van a barátod, Gergő, és együtt folytathatjátok az utat.

A csiga örömében lassan körbe-körbe járt a boszi tenyerében. Így köszönte meg a segítséget.

Miközben a boszorkány és Gergő visszatértek a házhoz, kiáltásra lettek figyelmesek.

Egy nagy hernyó, akit Olinak hívtak, felmászott a közeli kőrisfára. Olyan magasra jutott, hogy mire észbe kapott, már nem volt bátorsága ugyanúgy visszamászni.

Csilla gyorsan odaszaladt hozzá.

A seprűjére ült, felrepült érte, és óvatosan lehozta a magasból, mielőtt leesett volna.

A ház melletti verandán készített neki egy puha ágyat. Beletette a kis csúszómászót, betakargatta, majd meghagyta neki:

– Addig innen el nem mehetsz, amíg pillangóvá nem változol!

Az idő múlásával, Csuszka Csilla gondoskodásának köszönhetően, a kis kert egyre több apró lénynek adott otthont.

Csigák, katicák, hernyók és még számos más apró élőlény talált itt menedéket.

Csilla mindig ellátta és vigyázott rájuk, ők pedig hálával és boldogan éltek a kertjében.

Így telt a nap nap után Csuszka Csilla kertjében.

A jóindulatú boszorkány és kertjének apró lakói békében, szeretetben éltek egymás mellett, és vigyáztak egymásra.

Azt mondják, hogy azóta a boszorkány kertje lett a legboldogabb hely az egész faluban, ahol a katicák, csigák és hernyók csak úgy nyüzsögnek boldogságukban.

 

Csilla megtalálta a gazdáját.

Szólj hozzá!
2026. szeptember 16. 13:36 - AranyKarika

Rémséges Rozi

A jóságos boszorkánybaba meséje

polo.JPG

Hideg novemberi este van. A szél élesen vág, mint a kés, a fákról összehúzódva peregnek le a megöregedett levelek.

Bagoly huhog egy fenyőfán. Ijesztő hangja messzire, még a Kerek erdő szélén álló kis kunyhóig is elhallatszik.

Odabent a kandallóban égő tűz lángja furcsa árnyékokat vet a házikó falára. Ide-oda imbolygó alakokat látni a szobácskában.

Nemcsak ők szokatlanok, hanem a kihallatszó hangok is. Rikácsolás, néha ijesztően hangos kacaj és szófoszlányok szűrődnek ki.

A házikóban három meglett korú vénasszony ropja táncát egy hatalmas üst körül, amelyben valamit időnként megkavargatnak.

Az egyik egészen jól öltözött, szoknyáján őzgidák pihennek. Ő Suta Sarolta.

 

A másik szokatlan módon mozgatja az ujjait. Valamit gyors mozdulatokkal horgol, miközben még furcsa táncát is ropja. Egy fekete pók éktelenkedik a homlokán, neki készítheti éppen a hálót.

Ő Tarantula Tamara.

A harmadik vénség öltözéke a legijesztőbb. Szoknyáján és kalapján koporsók, borzas szőrű macskák, seprűnyélen lovagló boszorkányok és ritkafogú, világító tökök virítanak.

Őt Rémséges Rozinak nevezték el.

 

Az üstben hatalmas tököket főznek. Keverik-kavarják, miközben varázsszavakat is mormognak.

Lám, egyszer csak sorra érkeznek az erdei állatok, akiket idecsalt a friss, finom tökök illata.

Falatozni kezdenek nagy békességben.

Suta Sarolta, Tarantula Tamara és Rémséges Rozi boldog mosollyal kacsintanak össze.

Hiszen ez volt a céljuk.

Mert ők jóságos, jószívű boszik, bármilyen furcsán is hangzik, és bármilyen is a külsejük.

Minden évben ezen a napon nemcsak buliznak, hanem jót is tesznek: meglepik az erdő lakóit egy igazi, ízletes halloweeni finomsággal.

Lám csak, a hatalmas tököket egy óriási tányérra szedik az üstből. Mindhárman egy-egy késsel nekifognak, és vágják, szelik, ahogy csak bírják.

Egy szempillantás alatt darabokban van az összes.

Tarantula Tamara kiszalad a házból. A hátsó fészerhez érve lepattintja a lakatot, és egy kis kordét húz a házikó udvarára.

Visszamegy a többiekhez, és hárman nagy igyekezettel kicipelik a kordéhoz az óriási tányért.

A felszeletelt tököket sorra rárakosgatják, majd az erdőbe vezető ösvényen elindulnak.

Felváltva húzzák egyre beljebb és beljebb a megrakott kordét.

Korom sötét van mindenfelé, és emberfülnek félelmetes zajok hallatszanak mindenhonnan.

De a boszik ez ellen védettek.

Mit sem törődnek vele.

Mennek-mennek, addig, amíg az erdei etetőhöz nem érnek.

Az összes tököt leszedik a kordéról, majd elbújnak a vastag törzsű tölgyfák mögé.

Várnak…

Várnak…

Egyszer csak sorra érkeznek az erdei állatok, akiket idecsalt a friss, finom tökök illata.

Falatozni kezdenek nagy békességben.

A három boszorkány boldogan figyeli őket a tölgyfák mögül.

Suta Sarolta, Tarantula Tamara és Rémséges Rozi most is megtették, amit minden évben: egy kis varázslattal és sok szeretettel megvendégelték az erdő lakóit.

Mert lehet valaki rémséges külsejű…

…attól még lehet igazán jóságos boszorkány. ❤️

 

Rémséges Rozi megtalálta a gazdáját.

Szólj hozzá!
2026. szeptember 16. 13:36 - AranyKarika

Tarantula Tamara

A pókos boszorkánybaba meséje

tarantula_tamara_boszorkany_baba_szerencsehozo_1.jpg

Újabb boszorkány érkezett az erdei házikóba.

Tarantula Tamara kopogott be a Boszi-tanya házikójába, így újabb lakótársat kaptak a már beköltözött szerencsehozó boszorkányok.

A meglett korú asszonyság félve nyomta le a kis házikó kilincsét, hiszen jókora pókkal a homlokán ember legyen a talpán, aki nem ijed meg tőle…

De a ház lakóit már megedzette az élet. Megannyi kalandban volt már részük az idők során, így Tamara megjelenése nem okozott különösebb gondot. Szívélyesen fogadták.

Természetesen azonnal leültették a mesemondó fotelbe, és megkínálták egy csésze illatos, erdőben szedett ibolyateával.

Tamara szusszant egyet, majd belefogott életének rövid történetébe.

– Nagyon messze, egy kis apró műhelyben, egy hatalmas zsák mélyén egy varrónő kezébe akadt egy darabka, pókokkal teli anyag.

– Ennek a pillanatnak vagyok a szülöttje. A varrónő addig gondolkodott, addig szorgoskodott, addig varrt, amíg el nem készültem, így a teljes mivoltomban.

– A testemet egy erős drótvázból hajtogatta, amit egy kis puha vatelinnel addig takargatott, amíg egy kicsit meg nem híztam. A frizurámat fonalból igazgatta a fejemre.

– Kaptam szépen megvarrt, csipkés blúzt és nadrágot. A szoknyám a pókos anyagból készült, végül pedig egy mellényt is tett a hátamra, nehogy a seprűn lovagolva meghűljek a hideg szélben.

– Meglett korom miatt egy kis okulárét is nyomott az orromra, de ezt igen jól tette, mert már nem látnék az orromig sem.

Tamara egy pillanatra elhallgatott.

– Ah, majdnem elfelejtettem!

– Egy zseníliadrótból jókora pókot hajtogatott a homlokomra, aminek kifejezetten nem örültem, mert attól tartottam, hogy nem találok gazdára miatta…

– De megnyugtatott, mondván, hogy egy boszorkánynak őriznie kell a gazdája házát, és egy mérges pók igen jó segítség lehet ebben. Sőt, ha rád pillantanak, még mosolyt is csalhatsz az arcokra.

– Miután minden alkatrészem a helyére került, a műhely kis sarkában sminket is kaptam. Felültetett egy seprűre, és teljesen készen álltam arra, hogy útnak indítson.

– De nem volt nevem!

– No, ez még egy utolsó feladat volt. Hiszen név nélkül nem kóborolhatok a világban. Mi van, ha útközben találkozom Csőrmesterrel?…

A boszorkányok kíváncsian hallgatták.

– Mivel adott volt a pókos szoknyám, így nem is lehetett más nevet kitalálni nekem, mint hogy Tarantula Tamara.

Tamara kortyolt egyet a teájából, majd széles mosollyal a társaira tekintett.

Bárányos Bius és Sziporka Szidónia közelebb lépett, és alaposan szemügyre vették a kis pókot Tamara homlokán.

– Nem is olyan ijesztő! Olyan, mint egy fekete hajcsat – mondták. – Hidd el, lesz, aki örül majd neked vele együtt, és akkor értékel majd igazán, ha szerencsét hoztok a ház népére.

Tamara elmosolyodott.

– Nagyon várom, hogy igazi otthonra leljek, és új barátokra lelve élhessem tovább kalandos életemet.

 

Tarantula Tamara megtalálta a gazdáját.

Szólj hozzá!
2026. szeptember 16. 13:36 - AranyKarika

Bolygó Csilla

A seprűn érkező boszorkány meséje

boszorkany_baba_lakasdekoracio_rongybaba_kabala_1.JPG

Az éjszaka beállta előtt valami halk surrogás zavarta meg az erdő közeli csendet.

A Boszorkány-tanya felett, a sötétedő égbolton egy sejtelmes alak, valami hosszú, seprűszerű járgányon, egyre kisebb és kisebb köröket leírva körözött. Majd egyre lejjebb és lejjebb szállt, mígnem leparkolt a bejárat előtt.

Seprűjét az ajtó mellé támasztotta, és benyitott a kis lak ajtaján.

Odabenn csak egyetlen alakot talált a sparhelt mellett sepregetni.

Cicás Cecília volt az, aki kedvenc macskájával nemrég itt vert tanyát.

Boszorkányokhoz méltó köszöntéssel üdvözölték egymást, majd leültek egy lócára, és Bolygó Csilla mesélni kezdett magáról.

– Nemrég egy ringyes-rongyos zsák alján kutatva egy varrónő kiválasztotta ezt a csillagos anyagot. Hozzáfogott egy darabka fehéret és feketét, majd kirakta őket az asztalára.

– Fogta a legnagyobb ollóját, és különböző formákat kezdett vagdosni belőlük. Egy zakatoló masinával egymáshoz varrta őket, aztán puha, simogató anyaggal kitömte. Egy hegyes tűvel kézzel is varrogatta.

– Képzeld, egyszer csak megszülettem!

– Fél méter nagy lettem, fonalból nőtt az ősz hajam, és mivel kaptam egy seprűt, messzire lovagolhatok rajta.

– A Bolygó Csilla nevet kaptam. Azt mondta, hogy így néznek ki a jól öltözött boszorkányok, és vannak, akik szeretik, ha a lakásukat ilyen seprűn ülő asszonyságok figyelik.

– Mindjárt kötött a sapkámra egy darab fonalat is, mondván, hogy ennél fogva felakaszthatnak majd a legmegfelelőbb helyre, ahonnan a munkámat végezhetem.

– Kaptam szemüveget is, amivel jó messzire ellátok majd.

– Mikor mindennel elkészült, útba igazított. Elmagyarázta, hogyan találok a Boszi-tanyára, és a lelkemre kötötte, hogy a legjobb gazdát válasszam majd magamnak a jelentkezők közül. Olyat, aki a szeretetével megérdemli, hogy méltó házőrzője legyek.

Most hát itt vagyok, és várom, hogy valaki bekopogjon értem, rám mosolyogjon, és engem, Bolygó Csillát, a boszorkánybabát válasszon, hogy kabalája, kedvenc figurája lehessek a lakásában.

 

Bolygó Csilla már megtalálta a gazdáját. Azóta ő a kedvenc kabala a háznál.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása