Már egy ideje az Öreg-hegyi erdő feletti égbolton, egy hatalmas fehér gomolyag látható. Lassan halad előre, ahogy a simogató esti szellő terelgeti. De most mintha a nagy hársfák felett megállna és lám, a nagy gomolyagból, kis fehér szőrű báránykák válnak ki. A szél is elült, úgy látszik nyugovóra tért. Az apró jószágok mintha várnának valamire, tétován ide-oda szaladgálnak...

Kis idő múlva a sötétedő égen, egy aprócska pont tűnik fel, de csakhamar jól látható, hogy egy termetes bosziság közeledik seprűnyélen lovagolva. Amint eléri a nyájat, kedves hangon szólítja meg őket:
- No, itt vagyok égi báránykáim, gyertek, megpihenünk egy kis időre. Ahogy látom az erdő szélén áll egy kis házikó, talán jó szívvel fogadnak bennünket.
Amint ezt kimondta, terebélyes szoknyáját a bárányok felé lebbentette és azok egy szempillantás alatt eltűntek. De mit gondolsz hova? A szoknyájára ült valamennyi és mégis az öregasszonyság úgy szállt le velük együtt a kunyhó udvarára, mint egy könnyű szárnyű pillangó.
Az udvari lámpa fénye megvilágítja a boszi arcát, ami csupa kedvességről árulkodik… Vannak még jólelkű, szerethető boszorkányok?

Igen! Ő Bárányos Bius, aki a legkedvesebb, legjóságosabb boszorkány hírében áll, az egész világon. Nevét pedig onnan kapta, hogy a báránykáit egy szempillantás alatt a szoknyájára varázsolja, ha kedve támad utazni, és megpihenne valahol.

Így történt ez most is. Látogatóba jött a Boszorkány-tanyára, ahol Sziporka Szidónia és Motring Matild most éppen vacsorát főz. Ahogy belépett az ajtón, máris hellyel kínálták, mert igaz, hogy boszorkányok, de jó iskolába jártak, ahol kiváló nevelést kaptak.

Előkerült a fatál, fakanál és örvendezve, vidám hangulatban, falatozni kezdetek. Miközben ürült a tányérból a finom raguleves, Bárányos Bius illedelmesen bemutatkozott, mesélni kezdett.

Tudjátok én még akkor születtem, amikor az emberek kedvesek, jóakaratúak és vidámak voltak. Engem egy mindig mosolygós varrónő keltett életre. A szekrénye telis –tele van szebbnél- szebb kelmékkel, gombokkal, szalagokkal. Amikor ezt a báránykás anyagot kiemelte a polcról, még nem gondolta, hogy így fogok kinézni. De aztán alakultam, a harisnyafejem mosolygós lett, akárcsak az övé. Miután egyre jobban világossá vált, hogy bárányokat fogok terelgetni, a nevemet is ennek megfelelően választotta. Lelkemre kötötte, hogy egy szem bárányt sem hagyhatok el, mindig meg kell lenn valamennyinek, így varázserőmet is úgy kaptam, hogy bárhová reppenek a seprűmmel, mindig magammal kell vinnem valamennyit a szoknyámon.
Aztán a lelkemre kötötte, hogy olyan gazdát keressek magamnak, aki kedveli a jószágokat és engem is becsben fog tartani. Hát most itt megvárnám, veletek együtt azt az embert, aki szívesen fogad és kölcsönösen kedveljük egymást.